Napló - Ahogyan Norbi látta

Montenegró-Albánia-Macedónia élménybeszámoló


2007. júl.27-2007. aug. 5- ig tartó nyaralás résztvevői:
14 fő;
2 busz;
3000 km (melynek negyede szerpentin kb. 10000 méter szintkülönbséggel);
3 ország;
5 tengerpart, 2 tópart, 3 kirándulás, 4 városnézés, 2 diszkózás,
2 hajókázás, vizibicikli, kajálások, stb.

A szervezés: Miután sikerült időpontot egyeztetni egy közös nyaralásra, elég sokáig kivárt a többség a teljes elkötelezettséggel, mikor megtudták a célpontot! :o) Végül az utolsó napokban véglegesítettük a létszámot, amihez a jármű kapacitásunk nem mindenben passzolt. Külön köszönet Ádinak "A mindegy hova megyünk, csak lakóbusszal tegyük!" kijelentéséért. Azt hiszem mindenkinek külön élményt jelentett ez a közlekedési eszköz (mint a tutajtúrás ötlet is). És nem csak az ötletet szállította, de sikerült megszereznie a buszokat is, nem kis utánjárással. Igaz a kék busz kicsit öreg volt, kicsit lassú, de a MIÉNK! Fő, hogy megbízható volt! :o)
De az 5, illetve 6 személyes busszal összesen 14-en simán teljesítettük a túrát.

Az útvonaltervezés, időbeosztás, stb:
Köszönet Tündinek és Norbinak (ez én vagyok) a sok infokeresésért, és hogy egy mindenki számára érdekes, élvezetes látnivalókkal és kikapcsolódással teli útvonaltervet sikerült összehozni. Ja, Csabi! Neked is köszi, hogy megkávéztál az Albán követségen! Azért, hogy végül csak a terv 90%-át sikerült teljesíteni, sokkal inkább a szerpentineken való lassabb haladást és a buszok nem túl nagy végsebességét lehet okolni, mint a nem jól előkészített programot. De azt hiszem, hogy messzemenőkig elégedettek lehetünk a teljesítményünkkel, illetve a sofőrök és mitfárerek kitartásával. Azért meg külön köszönet Enosznak, hogy a "kisebb" fennakadásokat a járművek mozgóképességében általában percek alatt megoldotta. Gondolok itt a fék légtelenítésre, a hűtővíz és olajfeltöltésre, a hűtőventillátor bekötésére, az ablaktörlő javításra és persze a végén a belső berendezés eredetinél is jobb állapotúra való reparálására.

Szóval, hogy merre jártunk:
Indulás terv szerint (sőt negyed órával korábban! - később soha nem voltunk ennyire jók!): Isitől 18.45-kor Budapest XVIII. kerület, Nemes u. Tomi gipsz nélkül jelenik meg.
Enosz: Dan hadnagy, van lába!
Szóval, ezután Tomi volt Dan hadnagy, és kereste a rákokat.

Az első határátkelésen egy kicsit aggódtunk, hogy 14-en szemet szúrunk két buszban, amiknek a hivatalos papírjai szerint nem szabadna ennyi embert szállítania, így Ádival, Tomival leszálltunk, és gyalog átsétáltunk a határokon. A Szerbek egy kicsit furcsállották, de mivel hosszú kocsisor volt, megmagyaráztuk, hogy a többiek jönnek kocsival, mi meg Change money. Erre a határőr válasza tömören ennyi volt: Maffia, oké!. És átengedett.
Mivel tényleg lassan araszoló, hosszú kocsisor volt (mentek haza a vendégmunkások nyaralni), ezért továbbsétáltunk az első benzinkúthoz. Közben egy furcsa stoppos csatlakozott hozzánk, aki a vak sötétben a határtól kigyorsuló kocsik elé ugrált ki folyamatosan, és nem értette, hogy mi miért nem követjük öngyilkos szórakozásában, ha úgyis gyalogolunk.

Lényeg a lényeg, hogy rég megkávéztunk, stb, mire a többiek autóval odaértek a benzinkúthoz és folytathattuk utazásunkat a kitűzött Montenegrói tengerpart felé. Az első kellemetlen meglepetés Újvidék környékén ért minket. Lakóbuszunkat a forgalmiban szereplő személyautó helyett simán buszként kezelték, és a sztrádadíjat így is fizettették meg, ami a 8 sávos fizetési kategóriából a 7-ik legdrágábbat jelentette. Először megijedtünk, mert nem tudtuk, hány ilyen fizetős szakasz lesz, de szerencsére odafelé csak kettő volt, így buszonként megúsztuk 28 eurónyi helyi pénzzel. Belgrád után valakinek eszébe jutott, hogy vegyünk egy térképet. Én nem értettem a problémát, mert tudtuk hová megyünk és 3000 km nem feltétlenül indokolja a térképpel való közlekedést, hiszen profi túrázók vagyunk a térképet meg az amatőröknek találták ki, de leszavaztak. Montenegrói határátlépésnél, már nem voltunk ilyen óvatosak, így simán beléptünk az országba. Mivel kicsivel több volt a szerpentin, és kicsivel lassabban haladtunk, mint egy személyautó, eddigre egy kis késést szedtünk össze. Első megállónk egy aprócska faluban történt, ahol egy nevezetes templom miatt álltunk meg. Azért nevezetes, mert én most nem tudom a nevét, valaki javítsa ki!

Itt ki-ki vérmérsékletének megfelelően, vagy elsétált a templomot megnézni, vagy leült egy kávéra, sörre.
Ezután az órás pihenés után továbbindultunk a Rijeka Crnojevica folyó fölé, hogy a folyóval azonos nevű falu felett található kilátóhelyről megnézzük, ahogy a hegyek között kanyarog. A fotókat elnézve érdemes volt megtenni ezt a kis kitérőt. Közben többeknek eszükbe jutott, hogy az előző pihenőnél fogyasztott helyi kávé és sör talán veszélyes lehet a gyomrunkra, ezért fogyasszunk egy kis otthonról hozott védőitalt. A negyedik üveg whiskyből azért maradt, mert tudtuk, hogy be kell osztani. Azért egy kis visszafogott diszkózást és birkózást rendeztünk a kék buszban. Valószínűleg ekkor tört ki az egyik ágy oldala, és szakadt le a sötétítőfüggöny oldalsíne. De az biztos, hogy Mészáros Tomi inge akkor alakult buliingé, amikor hatan hátraemeltük az anyósülésről a "tánctérre". Miután kicsit elfáradtunk Happával elbeszélgettünk arról, hogyan lehetséges, hogy Montenegróban az egyetlen hivatalos fizetőeszköz az euro. Egy óra múlva elértünk a pénz értékmérő funkciójához, de mivel nem kerültek közelebb az álláspontok, hogy miképp lehet ezt megcsinálni, berekesztettük a beszélgetést. A Kotori öböl gyönyörű látványt nyújtott kora délután. Egyből megmártóztunk a közel 30 fokos tengerben. Akik korábban elunták a strandolást, azok felmentek az óvároson keresztül a város feletti várhoz. A többiek - a józanodást követően - ettek egy kis strandkaját (végre Ádi megnyugodhatott, hogy nem tudják elrontani a hamburgerét buta mustárral, mert csak ki kellett választani, hogy milyen húst süssenek, betették egy 35 dkg-os zsömlébe, és egy fagyispult-szerűségből a kb. 15 féle zöldségből, öntetből, savanyúságból mi magunk pakolhattuk meg a zsömlénket.

Ezt követően indultunk volna mi is megnézni az óvárost, de a fehér buszhoz érve feltűnt, hogy tárva-nyitva az ajtaja. Körülbelül nyolcan álltunk a busz nyitott ajtajánál. Ezt egy érdekes walky-talky beszélgetés követte:
Valaki közülünk: Peti! Nálatok van a busz kulcsa? Mert nyitva hagytátok az ajtót.

Peti: Nálunk van, de nem lehet nyitva, mert bezártuk.
Valaki közülünk: Peti! Nyitva van. Itt állunk előtte.
Peti: Biztos, hogy zárva van!
Valaki (kicsit türelmetlenebbül): Peti, bazmeg! Itt állok a nyitott ajtónál!
Peti (kicsit elbizonytalanodva, de nem legyőzve): Szerintem bezártuk! Nem vagyunk olyan hülyék, hogy minden cuccunkat egy nyitott buszban hagyjuk!
Taktikát váltva, mert éreztük, hogy ezt a beszélgetést nem nyerhetjük: Peti! Valaki le tudná hozni a kulcsot, hogy be tudjuk zárni a mi cuccunkat a buszba? Mikor értek ide?
Peti: 20 perc múlva ott vagyunk, és kinyitom nektek az ajtót.

Ezt követően besétáltunk a parti sétányon az óvárosba. A kikötőben 40-60 méteres, 3-4 szintes jachtok, luxushajók álltak a dokkokban, elég impozáns látványt nyújtva. Amíg az utolsó emberekre vártunk, míg beléptünk a óvárosba a város kapuján Zita szerzett egy kb. 3 cm átmérőjű zöld gubót, amit (fittyet hányva a szokásos figyelmeztetéseknek, hogy ne egyél mosatlan gyümölcsöt idegen helyen), addig kóstolgattunk, míg rá nem jöttünk, hogy valami citrusféle kezdete lehet, igaz kemény volt, nem volt belseje, és a héjja keserű. Lényeg a lényeg Zita erőt merített belőle, és egy zöldségárus biciklijét (bicikli előtt egy másfél négyzetméteres láda) kölcsönvéve a téren kerekezett egyet a turisták között. Az óváros gyönyörű volt, körülbelül 60 házból álló fallal körülvett eredeti középkori épületek, két kisebb térrel. Akik nem ettek strandkaját éhesek voltak, ezért közösen beültünk egy hangulatos teraszra vacsorázni.

Ekkor eldőlt, hogy ez a nap egyértelműen Petié.
Szépen kirendeltük az étel-italt, mindenki megkapott mindent, amikor is hozták Peti ételét.
Ránéz, egy mozdulattal visszaküldi, és közli, hogy ő nem bolognait, hanem carbonárát rendelt. Pincérnő szó nélkül viszi vissza az ételt.
Judit: Peti! Én emlékszem, hogy te bolognait rendeltél!
Peti: Lehet, hogy azt mondtam, de nem arra gondoltam. Tudhatnák, hogy azt nem szeretem!
Beszélgetés lezárva némi röhögéssel, ilyen érvekkel nem lehet mit kezdeni. Jó lesz szállóigének.

Ezt követően vissza a buszokhoz, és irány Budva, hogy ott tölthessük a holnapi egész napot.
Kb. 45 perc múlva voltunk a városban, este kilenc óra tájt. Előzetesen útikönyvekben olvastuk, hogy Albániában szokás, hogy naplemente környékén korzóznak a helyiek az adott település főutcáján, kiöltöznek, sétálnak az utcán, és az ismerősök beszélgetnek. Ez Budvára is igaz volt, azzal a megkülönböztetéssel, hogy itt fiatal lányok armadája csinálta ugyanezt. Már a buszon feltűnt, hogy meglehetősen csinosak, néhány sétáló csoport miatt kénytelenek voltunk letérni a főútról és lépésben követni egy-egy lánycsapatot, de aztán visszanyerve lélekjelenlétünket (meg persze néhányaknak eszébe juthatott az otthon maradt barátnő is), vissza a kötelességhez. Szálláskeresés. Első ember megkérdezve - autokemping - 2 sarok balra, két perc múlva benn álltunk a buszokkal (miután egy útlezáró kocsinak a gazdája jelentkezett a kocsijáért. Némi fennakadást okozott a zuhanyozásban, hogy az aznapi víznyomás a kánikulára való tekintettel megszűnt, de megnyugtattak, hogy reggel hatra lesz. Egy perc alatt megállapodtunk, hogy nyolc órányi büdöset még kibírunk, irány a part.

A tengerparton végig két oldalt kajáldák, kocsmák és diszkók követték egymást, jó 2-3 kilométeren át. Kiültünk egy tengerparti bárba és egy hideg sörrel leöblítettük kiszáradt torkunkat, miközben kicsit megfájdult a nyakunk, ahogy minden elmenő lányra kellett tenni valami dicsérő, vagy figyelemfelkeltő megjegyzést. Erre másnap, mivel már elfáradt a nyakunk bevezettünk egy külön szabályt, miszerint, ha valaki megjegyzést tesz egy lányra, az kap egy pontot, és öt pont után büntetésben részesül. Elvégre pihenni mentünk nem nyakat tornáztatni.

Másnap nagyszerű strandolással kezdtük - folytattuk a napot. Előtte tényleg visszatért a víznyomás és a kempingben le tudtunk - némi sorban állást követően - zuhanyozni.
A sorban állás a következőképpen zajlott:
Négyen-öten álltunk fiúk a zuhanyfülkék előtt, és két perc után kezdtünk türelmetlenek lenni (tudtuk, hogy vár a part). Megjegyzés valakitől: a többi fülkéből már rég kijöttek, az elsőben meg még mindig benn van a csaj.
Valaki nézze meg, hogy a keze, vagy a lába van a földön.
Nem lehet igaz, még csak most szappanozza magát.
A hülye picsa, nem igaz, hogy nem tud sietni.
Na végre már behúzta a törölközőt.
Mit csinál már?
Nem hiszem el, hogy lehet ennyi ideig felvenni egy nyavajás fürdőruhát.
Végre kijön a csaj. Megjegyzés (Mészáros Tomi azt hiszem): Nem csodálom, hogy ilyen sokáig tartott, ekkora testet sokáig kell mosni.
Kiscsaj szabadkozva: Bocsi, siettem.
Bemegyünk a zuhanyfülkékbe és Tomi halkan kérdezi a Happát:
Figyu, hallod amit mondok itt benn?
Válasz azonnal: Nem! Oltári röhögés persze.
Te: Miket is mondtunk neki?
Kezdtük felidézni az előző beszélgetést, és kb. mondatonként egy perces röhögés.

A strandolás itt is jó volt, a kaja nemkülönben, meg persze a sörözés.
Éppen söröztünk, amikor jött Enikő és bejelentette, hogy a buszban feltöltötte a hűtőt sörrel. Persze azonnal számos dicséretet zsebelhetett be a részünkről. Utána megjegyezte, hogy kitakarította a buszt. Mivel semmi reakció nem érkezett részünkről, ezért kicsit hangosabban megismételte. Ekkor valaki válaszolt neki: Kit érdekel? Hány sört kérjek a következő körben? - kapcsolt vissza a korábbi témára. Ezután, azt hiszem felhagytunk a busz takarításával.

Délután néhányan felvetették, hogy aki többet szeretne túrázni, és kevesebbet strandolni, az előremegy a fehér busszal az Albán-Alpokba, és egy nappal többet tud így kirándulni. Ekkor szétváltunk 5+9főre.
A maradók, akik úgy érezték, hogy buszra szállás előtt maradnak még egy napot, és ahol ilyen felhozatal van diszkókból, akkor menjünk is el szórakozni, folytatták a kemény strandolást, miközben a többiek elmentek sétálgatni (1100 m szintkülönbséget - persze csaltak).

Délután néhányan átmentünk a szemközti szigetre vízibiciklivel. Vicces volt, hogy a kétszemélyes vízibicikli szintbe merült a tengerrel és legkisebb hullám is simán átgördült rajtunk. A magánszigetről elég gyorsan elzavartak, így nem pihentük ki kellően az átkerekezést. De Happával megmutattuk, hogyan kell hasítani a vizet (tudjátok, hogy Happával mindig erőn felül teljesítünk, és minden energiánkat összpontosítva mennyit dolgozunk). Csabi és Bicó aggódott, hogy ezzel a sebességgel komolyan partnak fogunk csapódni, ezért visszavették a kerekezés lehetőségét, így komótosan kikötöttünk.

Vacsora közben kitaláltuk az előbb említett ötpontos játékot, aztán megkóstoltunk valami helyi gyümölcspálinkaszerűt. Ez mindenkinek ízlett, csak néhányan felajánlották, hogy igyam meg az övékét is, mert látták, hogy nekem jobban.

Estére aztán keményen rákészültünk a diszkózásra, így vettünk kólát a black velvetünkhöz (nem merem whiskynek nevezni, mert előző este volt egy kis vita, hogy a kanadai whisky fűszeres íze, vagy a legolcsóbb whiskynek nevezett aromás szesz jobb-e. A fogadás résztvevői addig kóstolták a különböző (Csabi által kimért, általam hitelesített, mindenki által tesztelt) whiskymárkákat, hogy a végén senki nem tudta, hogy melyik pohárban melyik volt, és ki volt, aki összekeverte a poharakat, hogy ne tudjuk megállapítani melyik-melyik. Szóval komoly italszakértőknek tudom ajánlani a kólával hígítást, és akkor őket sem fogja zavarni az alkoholok íze.

Esti buli igazán kitűnően alakult, a parti kólázással kezdtünk, majd a wc-s bácsival beszéltünk, akinek a nagypapája vajdasági volt, és tudta, hogy Puskás, Ferencváros, Budapest, és Hungaroring. Szóval minden fontosat tudott Magyarországról. (Én azért elmondtam, hogy Budapest nem olyan lényeges, mint Isaszeg)

Ezt követően szétváltunk, mert néhányan inkább itt is megnézték az óvárost (majd kérek fotókat, míg a többiek diszkóba mentek. A parti diszkó bezárt 1 órakor, így kénytelenek voltunk átsétálni a belvárosi diszkóba. Ekkor én elfáradtam, és nem mentem be a többiekkel (Happa, Tomi, Enosz), de elmondás szerint egy háromszintes, egyterű, hatalmas tök jó buli volt (nagyobb, mint a Prágai "Közép Európa Legnagyobb Diszkója"), csak némileg több embert engedtek be, mint azt a 3000 férőhely lehetővé tette volna. Szóval hazasétáltam és alvás reggel 7.40-ig, ahogy megbeszéltük.

Hazamentünk a kempingbe átöltözni, és ekkor derült ki, hogy ezeket a nagy buszokat mégsem olyan könnyű vezetni, mert a másik csapat induláskor némileg megnyomorított egy parkoló autót. A tulaj miután megtudta, hogy magyarok vagyunk 3 perc alatt szerzett egy magyarul beszélő tolmácsot, aki elmondta a problémájukat.
Tájékoztattak minket, hogy nem fogadják el az Ádi által papírfecnire leírt igazolást, mert arra nem hiszik, hogy fizetne a biztosítójuk, úgyhogy vagy kp, vagy rendőr. Mivel nem volt időnk megvárni a rendőröket, meg nem is akartuk, hogy Ádiékat lekapcsolják a határon, egy teljesen korrekt alkuban megszabadultunk 150 közös eurótól.

Csodák, csodája így is sikerült elindulnunk kilenc után nem sokkal (pedig Enikővel még be is vásároltunk különböző helyi péksüteményeket - ezek tényleg nagyon finomak voltak, főleg a hússal töltöttek -, kenyeret, stb.). Így délben már a Skodrai tavon csónakáztunk, a hajóról kiúsztunk egy szigetre, ahol valami régi őrtorony romjai voltak. Majd hínárhajat készítettünk Isinek, miután jól kidobáltuk magunkat. Gyorsan visszaúsztunk a hajónkig, ami kicsit! elsodródott addigra. Szép volt a tó, és végre édesvíz a maró sós tenger után. Hát hiába, kemény az élet!

Ezután, hogy ne húzzuk az időt az otthonról hozott tesco-gazdaságos kaját ebédeltük a tó partján Virpazarban. Ez a következőképpen zajlott: Mindent kipakoltunk egy padra, feldaraboltuk, és kb 4 percig ettünk, szépen csendben. Néha Csabi szólt közbe, hogy ebből, vagy abból hagyhatnánk Enikőnek is, de aztán lemondóan legyintett. Ebédidőben nem értem miért kell valakinek átöltözni és fésülködni :o)

És elérkeztünk az Albán határhoz, kezdődik az igazi kaland.
Persze egy ötszemélyes buszban kilencen megérkezünk egy határra! Sehol senki más.
Azért kicsit aggódtam, hogy feltűnik e nekik, hogy hányan szállunk ki a buszból.
Első kérdés hányan vagyunk, persze becsületesen válaszoltunk, így rögtön beszedték a vízumot.
Aztán a kocsiról töltöttek ki valami papírt. Előre bocsátva későbbi élményeinkhez. Két bunkó albánnal találkoztunk, belépéskor és kilépéskor a két határőr. A többiek piszok rendesek, és segítőkészek, kedvesek voltak, lentiekből kiderül.

A lényeg a lényeg, hogy simán bejutottunk, és közben a vámmentes boltban Csabi újított két liter ellátmányt 14 euróért. Nem mindenki töltötte haszontalanul a határátkelést.

Koplikban megálltunk és automatából vettünk fel pénzt. Majd bementünk egy helyi közértbe. Ez kicsit meglepő volt. Igaz, hogy előzetesen olvastam, hogy itt fenn Észak-Albániában földművelnek, stb, és önellátóak, de meglepődtünk rendesen a tényleges viszonyoktól. A polcokon 40 cm-ként egy-egy konzerv, vagy befőtt kirakva, kicsit 80-as évek elejére emlékeztetett. Na mindegy a hegyekbe megyünk, itt pár tíz kilométerenként van egy-egy pár száz fős falu. Az ilyen kistelepüléseken nálunk sem roskadoznak a falusi boltok a friss árutól. Pár kilométer után elég ijesztően felforrt a vizünk, illetve kigyulladt az olajnyomás. Megálltunk az első pusztában lévő benzinkútnál, és próbáltunk tenni valamit. Enosz megvizsgálta a járművet, és kiderült, hogy se víz, se olaj a jól felkészített kölcsönzött buszban, amire átadáskor megesküdött a tulaj. Na mindegy ez van. Ja, és a két hűtőventillátorból csak az egyik forog. Tanakodtunk, mit tegyünk. Albán-Alpok nagyon magas, kilencen ülünk egy 5-6 személyes buszban, stb. Végül úgy döntöttünk felmegyünk, mert itt biztos tudunk találkozni a többiekkel, míg egy 100 ezres tengerparti üdülővárosban simán eltéveszthetjük egymást.

A benzinkutas bácsi olajjal tudott szolgálni, viszont vize csak kb másfél liter volt, és 35 fokban nem akartuk elvenni tőle, ki tudja, hogy mennyi ideig tart a műszakja, pedig ő váltig állította, hogy nyugodtan töltsük az autóba. Köszönetképpen a felajánlásért adtunk neki egy doboz sört, amit boldogan elfogadott. Nálunk volt még nem ivóvízcélból pár liter víz. Miután megetettük-megitattuk a kocsit elindultunk felfelé. Pár kilométer után megint meg kellett állni, mert továbbra sem volt rózsás a helyzet. Ekkor az első embertől kértünk egy darab drótot, így a ventilátor vezetékét meghosszabbítva Enosz bekötötte állandóra a működő ventillátort, és levettük a kocsi előlapját, hogy jobban jöjjön be a levegő a motortérbe. Ezt követően elbizonytalanodtunk az utat illetően és leintettük az első autóst útmutatásért. Olaszul folyékonyan elmondta, hogy bono sztráda csento kilométer, utána meg nem bono. Tök jól meg lehetett érteni, de biztos ami biztos Enikő tudott olaszul.

Teljesen korrekt pontos volt az útmutatás csak nem igazán értette, hogy a mi buszunk nem túl jó. Igaz nem sok kocsi szereti, ha kétszeres terheléssel 5 órán keresztül egyes padlógázzal kell felmennie egy hegyre, minket simán felvitt. Meg persze Bicó! Ja, meg az út kb. 15 cm-rel volt szélesebb, mint a lakóbusz, és kifelé lejtett. Ezt elindulás után 20 perccel megállapítottuk, de nem volt olyan hely ahol visszafordulhattunk volna. Ezért öt órán át a hátul lévő hét ember mindig a sziklafal felőli oldalra ment át, nehogy kiboruljunk a szakadékba. Ha jöttek szembe, akkor megpróbáltunk tolatni egy kiállóig, szerencsére egész úton 2 jármű jött szembe. Persze, mert az Albánok nem hülyék, hogy éjszak utazzanak ilyen veszélyes helyen. Szóval a busz alól szóródik a szakadékba a kavics, dőlünk be a kanyarba, és kb 60%-on ránk sötétedik. Ekkor megálltunk egy percre, mert Bicónak (ő a sofőr), annyira remegett a lába félelemtől, hogy nem igazán tudta kezelni a pedálokat. Enikőt kétszer kaptam el az ajtóban, mert ki akart ugrani a mozgó járműből, nehogy azzal együtt zuhanjon. Ezután jobb volt, mivel nem láttuk a sötétben a szakadékokat, ezért nem féltünk annyira, vagy elfogyott az adrenalinunk a szervezetünkből. Kilenc óra körül felértünk Theth faluba, és fél tíz tájt találkoztunk többiekkel a szálláson. Ekkor elmesélték, hogy ők hogyan jutottak ide, és mi történt velük.

Röviden: Késő este értek a hegy lábához, így ők nem indultak el este, hanem Skhodra településen aludtak. Hajnalban felkeltek, és délután egy tájt felérkeztek a szálláshoz. Fél kettő tájtr valami nemzetközi kutatócsoporttal futottak össze, akik kb. 3,5 km-t felvitték őket a hegyre. Kettő körül indult a túra, de a felhők között abbahagyták, nem mentek csúcsra, visszafordultak. Peti és Tündi még külön sétáltak egy 3-4 kilométert. A többiek a megbeszéltek szerint találkoztak a kutatócsoporttal (ez tudományosnak hangzik, de elmondások szerint huszonéves gyerekek, akik kevesebbet tudtak a hegyekről, mint a mi tapasztalt? mászóink) és visszajöttek a szállásra 6 fél hét felé. Petiék persze a maradék távot is gyalog tették meg, ezért szegény Tündi térde két napig nem működött (Ilyen betegsége később a Zitának is lett, de ő a köz érdekében szenvedte el a sérülését).

Így miután Petiék visszaértek, és mindenki lefürdött megérkeztünk mi. Gyorsan lefürödtünk, kipakoltuk a cuccunk, és ettünk pár konzervet. A háziakról annyit, hogy volt két, vagy három kislány, meg három-négy kisfiú, de mint később kiderült 2 család lakott ott. Nagyon aranyosak voltak a két lány tudott angolul, és megpróbáltak mindent elmondani. Keresztények voltak, és nagyon tiszta takaros lakás volt. Egyetlen kérésük az volt, hogy ne menjünk be cipővel, és mindig volt egy férfiember látótávolságban, ha a lányok a közelünkbe jöttek. Két fürdőszobás volt, angol wc-vel, káddal, bojlerrel. A vizet szerintem a patakból nyerték, ami átfolyt a kertjükön. Nagyon szép helyen volt a telek. Este ittunk egy kicsit a félelemre és Csabi összeállította a vízipipát. A buli akkor fulladt be, amikor kb. hárman voltunk fenn még, és Enosz elhatározta, hogy kihozza a buszból a hangfalakat és csapunk egy oltári házibulit. Ekkor Csabival felcipeltük. Másnap a háziak reggelivel fogadtak házi juhsajt, valami vajféle, szilvalekvár, méz és helyben sütött kenyér volt a menü.

Ezután elmentünk követve a Sesi patak folyását egy vízeséshez, ami egy kis tószerű mélyedésbe ömlik kb. 30 méterről. Ebben a bátrabbak fürödtek is. Elmondásuk nem egyezett az útikönyvben leírtakkal, ahol is kissé hidegnek titulálták a vizet. Minden elismerésem Tomié, mivel már 3 napja levették a gipszét ismét felült a lóra, vagyis megpróbált egy-egy sziklát. Előtte megkérdezte Enikőt, hogy nem baj-e, ha minden lépése fáj, de azt a megnyugtató választ kapta, hogy nyugodtan terhelje, mert úgy gyógyul. Így Tomi nyugodtan terhelt. (Mármint a lába :o)

A sétából megérkezve vettünk a háziaktól egy kis kenyeret, meg sajtot, és befejeztük tescos élményeinket, már ami a friss kajára vonatkozik. Lefelé a hegyről már sokkal jobb volt a helyzet, igaz a faluvölgyből kijutáshoz néhányszor meg kellett tolni a fehér buszt. Érdekes módon a gyengébb kék simán vette az akadályokat. Így másnap már nem volt annyira ijesztő, vagy beletörődtünk a sorsunkba, mert egész könnyedén lejutottunk (én végigaludtam az utat, amiért utólag kaptam is a fejemre :o)

Aztán, hogy időt spóroljunk nem álltunk meg enni, hanem konzervet ettünk. Enikő javasolta a busznak, hogy nyissunk ki egy kukoricát és egy főételt, de hatan fiúk javasoltuk, hogy vegyünk elő többet. A végén négy kukorica és nyolc, vagy kilenc főkaja fogyott. Jóllaktunk.

Kb. este 11-re értünk Durresbe, ami közép Albánia legnagyobb tengeri üdülője, kikötője, stb.
Ekkor egy hotelben parkoltunk le, és ki kellett venni két szobát, hogy tudjuk használni a fürdő és egyéb szolgáltatásokat. Én egyből lecseréltem az utazófogkefémet, amiből ki volt készítve a hotelben, mint a komoly helyeken. Itt nagyon kellemes két napot töltöttünk el. Ja, és megint van két sztori, ami mutatja, hogy milyen rendesek az albánok. Mint említettem este 11-re értünk Durresbe, és mire mindenki lefürdött (pedig itt már folyamatos beszólás volt a Ne fürgyé le!) elmúlt éjfél. Kb. heten elmentünk egy még nyitva levő étterembe a parton, de sajnos a konyha már bezárt. Mindegy, mire kikértük a második sört (ja egyébként, mivel még csak automatából vettünk fel, ezért, így 300 km-re az ország szívében még mindig csak fejenként 500 helyi egységünk (lek) volt, ami kb. 1000 Ft-ot ért), addigra Ádit annyira megsajnálta egy idősebb nő, hogy hazaküldetett a szakácsért és ehettünk valamit (mi is rendesek voltunk, mert egy félét rendeltünk). Persze kikértük a legolcsóbb kaját, és inkább ittunk egy sört még, így ugyan nem tudtunk borravalót adni, de legalább szépen megköszöntük.

Reggel megtudtuk, hogy egy kilométeren belül nincs bank, így Tomival és Happával elindultunk be a városba. A többiektől kaptunk útipénzt, már aki nem vacsorálta el. Pár kilométer után meguntuk, hogy még mindig a szállodasor tart, és elkezdtünk menet közben stoppolni. Happa stoppolt a legügyesebben. Leintett egy taxit. Mondtuk, hogy bank, mondták oké. Beszálltunk, aztán elkezdtünk gondolkodni kb. 10 kilométer taxizás után, hogy mi van, ha a többiek által összedobott 1200 forintnyi helyi egység kevés 10 kilométer taxizáshoz, aztán eszünkbe jutott, hogy senki nem jegyezte meg a szálloda nevét, miközben észrevettük, hogy akkor értünk be Durresbe, tehát valójában más településen van a szálloda. Mindegy, ezeket az aggodalmakat félresöpörtük, mert Happa mondta, hogy mivel bankba megyünk nekünk lesz sok pénzünk, legfeljebb a többieket nem látjuk többé. Ja, volt még egy feladatunk. A kék lakóbuszhoz kellett kulcsmásolót keresni, mert előző nap belehajlott az egyetlen kulcs ami nyitotta-zárta.

De végül minden szerencsésen alakult, mivel a kb. 15 km-nyi taxizás fejenként 200 Ft-nyi egységbe került. Ráadásul a főtéren, ahol kiraktak volt vagy négy bank. Megbeszéltük, hogy a Tirana Bankba megyünk, nehogy már a Deutche Bankot támogassuk, amikor előző este nagyon ízlett a Tirana sör is! Átvágtunk a főtéren és pont mentünk volna be a bankba, amikor a taxis dudált mellettünk, és nyújtott ki valamit a kocsiból. Kiesett a zsebemből valami és utánunk hozta, pedig vagy 6 perce elment már. Nem azért de egy pesti taxis legfeljebb kihajítja a kocsijából. A bankba teljesen korrektül kiadták a pénzünket, bár kicsit lassabban számolták le, mint ahogy a Happa ellenőrizte.

Ezután megkérdeztünk valakit, hol van a kulcsmásoló, mondták, hogy vagy 40 méterre, de mivel pont útba esett egy kávézó, leültünk sörözni. Míg kihozták a sört, és megittuk a kávét Tomi lemásoltatta a kulcsot. Ekkor elkezdtünk töprengeni, hogy hogyan jutunk vissza. Ekkor pont megállt egy busz az utca túloldalán. Beszéltünk a sofőrrel, és mondtuk merre mennénk. Mondta, szálljunk fel, és hármunknak 120 helyi egység lesz. Gondoltuk sokat nem veszíthetünk, hiszen fejenként 80 forintot akár kockáztathatunk is, beugrottunk vizet venni a többieknek a 10 méterre lévő boltba, majd felszálltunk a buszra. 20 perc múlva ismerős lett a környék, és elkezdtünk nézelődni kifelé. Mondta a kaller, hogy nyugodtan üljünk le, majd ő szól, hol kell leszállni, és csodák-csodája letettek a hotel előtt. Csabi később mondta, hogy nincsenek rendszeres járatok, és fix útvonal, hanem végállomások vannak, emberek felszállnak, megmondják hova szeretnének eljutni, és kisebb kitérőkkel a busz viszi az embereket. Az utcán meg csak le kell inteni a legszimpatikusabb buszt.

Ezt követően a többiek nagyon örültek nekünk, gyorsan kiosztottuk a pénzeket, és ebédeltünk egyet a hotel tengerre néző teraszán. Ezt követően elfoglaltuk úgy a napozóágyakat, hogy a parti koktélbártól kb. 3,5 méterre legyünk. Egy idő után elég feszültek lettünk, mert a soron következő nem akart menni a következő sörért. Végül ezt a problémát is leküzdöttük, mert jöttek a gyerekek hűtőládával, és nem kellett felállni a sörökért. Ja meg jött a szotyis bácsi, meg a fánkos, meg a naptejes. Így kihúztuk valahogy vacsoráig. Azt még nem is mondtam, hogy milyen jó volt számolni is, mert bármit vettél az 100 egységbe került (200 Ft). Aztán gumimatracoztunk. A tenger piszok jól hullámzott, és ha a két személyes matracra felküzdöttük magunkat 8-an, akkor igaz, hogy az alsó sor feje víz alá került, de nem sokáig mert a nagy hullámok mindig felborítottak bennünket.

Ja, a Happa is itt kapott ki egy kicsit. Benn fürdünk éppen (ez kb. úgy néz ki, hogy körbe állunk a kb mellkasig érő vízbe (nekem nyakig, Ádinak derékig - én álltam távolabb a parttól), és beszélgetünk. Ekkor odajött hozzánk egy szőke kiscsaj és elkezdte mondani, hogy milyen jó, hogy magyarok vagyunk, ő a nagyszüleivel jött, mi vagyunk itt az első magyarok akikkel találkozik, és merre megyünk, nincs e kedvünk hozzájuk csatlakozni, vagy elmenni bulizni, mert ő úgy unatkozik az öregekkel. Aztán valami szóba került, és Happa elkezdte ugratni valami hülyeséggel. Erre kb. 4-5 perc alatt jött rá (pedig nyilvánvaló volt a dolog), megsértődött és elment. Kérdeztük, hogy mire volt ez jó, erre Happa közli, hogy neki van barátnője, különben is buta volt a csaj. Erre kicsit megvertük. De aztán Mészáros Tomi kihúzta a vízből, mert mondta, hátha kell majd még pénzt felvenni és mégis ő a bankárunk.

Este piszok jót vacsoráztunk (még jó, hogy fogyni mentem Albániába), Mottl Tomival kétféle albán kaját rendeltünk felesben, hogy többet próbáljunk ki. Először valami paradicsomszószos garnélatálat, utána meg báránysültet rendeltünk. Persze nem voltak egyértelműek előre a rendelések, mert jó, hogy volt francia és német étlap, de az idegen nyelvű étlapon nem szerepelt albánul az étel, így a pincér nem igazán értette, csak ha hozta az albánnyelvűt és összevetette. Viszont a francia és német étlapokat nem lehetett egyértelműen összerendelni, mert más volt a sorrendje az ételeknek, és különböző volt az oldalankénti ételek száma is. De mi nagyon jól eltaláltuk. Ja, a legtöbb helyen hoztak ingyen vizeket, valami előételt, a végén dinnyét, meg hasonlókat.

Megbeszéltük, hogy este nézzünk meg valami hagyományos albán szórakozóhelyet. A megbeszélést tett követte, így gyorsan átöltöztünk, elfoglaltuk a már bezárt tengerparti koktélbárt, beizzítottuk a vízipipát (persze az utolsó öngyújtóm bánta (Enosz hozott a konyháról helyette gyufát - utólag is köszi), és elkezdtük whisky tartalékainkat megsemmisíteni. Reggel kérdeztem, hogy a maradék piát ki rakta el, de azt mondták nem maradt. Iszogatás közben láttuk, hogy pár kilométerre tüzijáték van, erről Petinek eszébe jutott, hogy hozott néhány röppentyűt. Épp elkezdtük feleregetni, amikor 1-2 perc múlva jött az egyik pincér és hozott egy igazi tűzijáték csomagot, nehogy már a kis vacakokkal kelljen beérnünk. Egész jó kis látvány volt. Ezt követően bementünk a kék busszal a városba (mivel a kéket nem tudtuk zárni, mert a törött kulcsunkat mégsem tudták jól lemásolni), és egy nagyon jó szórakozóhelyen álltunk meg. A hagyományos albán táncolás az, hogy középen az asztalok, és vonatozásszerűen, nem túl gyorsan mennek az albánok körbe-körbe. Én a sor végére kerültem, és láttam, hogy még 30-40 ember csak ücsörög, amíg mindenki más táncol. Így sorra behívtam mindenkit táncolni, csak az énekesnő nem akart jönni. Ebben a nagy munkában elfáradtam, így leültem a legközelebbi asztalhoz, és beszédbe elegyedtem az ott ülő 5 albán sráccal. Mint kiderült Koszovóiak, és nyaralni jöttek át. Gyorsan összehaverkodtunk, ittunk még párat, aztán másnap a többiek elmondták, hogy hogyan zajlott az este a továbbiakban. Állítólag itt még táncoltunk a Tündivel igazi párostáncot, amit az albánok megtapsoltak, vagy kétszázan. Eközben Ádit megnyugtatta a Tomi, hogy ne aggódjon, mert Norbi új barátai majd megvédenek minket. Aztán bezárt a hely.

Ezt követően Judittal és a Zitával beszálltam az albán srácok kocsijába. Még nem mondtam, de Albánia beceneve: Merciország. Ráadásul a felsőkategóriásokat szeretik. Így valami nagy, fekete bőrüléses Mercivel mentünk. Az öt albán srácból ketten nem ittak alkoholt, így egyikük átült a lakóbuszba vezetni, és mentünk át egy olyan buliba, ami reggelig nyitva van. Ez pont a szállásunkon túl volt kb. 4-5 km-re, tehát mindenképp jó irányba jutottunk. Itt elfogyott a Raki (albán nemzeti pálinka - amit, ha kikérsz úgy néznek rád mint a hülyére, és amikor iszod mindenki árgus szemmel figyeli, hogy megfulladsz-e - szóval egy gyenge fajta házi törkölyre hasonlít, 55-60%-os lehet). A lakóbusz valamikor eltűnt. Ádit kiszúrták, ahogy maradék söröket tölt egybe, hogy kijöjjön a korsója. Mondták, hogy ez itt nem szokás, mondtuk, hogy nálunk sem, csak az Ádi szokta. Ettől mindenki megnyugodott. Aztán azt hiszem már csak mi maradtunk a diszkóban, így hamarosan befulladt a buli. Én persze a lányokkal beszálltam a Mercinkbe, a haverok meg hazavittek. Tomi, Ádi és Enosz meg hazasétáltak. Ez kb. úgy történt, hogy Enosz vitte a másik kettőt a hátán. Tomi ráadásul még elfoglalt majdnem egy hagyományos albán bunkert, csak nem tudott bejutni. Végül kicsit elaludt a bunker tetején. Másnap mesélte, hogy nagyon kényelmes volt, ha hason feküdt, akkor pont olyan a bunker tetejének görbülete, hogy teljesen rá tudott simulni. Igazából én ezt nem próbáltam, úgyhogy lehet, hogy igaza van, bár lehet, hogy erre az albánok még nem jöttek rá, mert egyet sem látta a bunkereken hasalni.

Csodák csodájára másnap ismét sikerült elindulni 9 óra körül, pedig a diszkó miatt nem bíztam teljes mértékben benne. Körülbelül egy 200 km-es etap jutott erre a napra, ami meglehetősen jól indult, mert az első 60 kilométert egy kétszer kétsávos úton tettük meg. Ezt követően viszont letereltek a főútról útfelújítás miatt, és kb. 40 km/órásra csökkent a sebességünk. Ezen a szakaszon még le is kellett térnünk Apollónia felé, mert olvastuk az útikönyvekben, hogy milyen szép ókori romok vannak ott. Valami tényleg volt (lásd fotók). És végre költöttünk valami kulturális eseményre is Albániában. Meglepően sokat, kb. fejenként 700 forintnyit. Mindegy, a tűző napon jól elszórakoztunk, sétálgattunk. Külön kiemelném a kúp alakú ajtót, amire minden leírás felhívta a figyelmet. Mi megállapítottuk, hogy kétezer éve ugyanúgy be voltak állva a kőművesek, és kicsit elrontotta a bejáratot. Mindenre van tudományos magyarázat.

Vlorába érkezve ismét éhes volt a társaság, így gyors döntést követően egy kifőzdeszerű gyorskajáldánál álltunk meg. Itt volt némi kavarodás a rendelésekben, mert volt aki csak rámutatott a pultban lévő ételre és persze utólag a fizetésnél nem volt egyértelműen beazonosítható. Én ráadásul úgy jártam, hogy egyetlen adag volt a rendelésemből, és 5 percig magyarázhattam először a felszolgálónak, utána a szakácsnak, hogy milyen összetevőket véltem felfedezni az ételben, és milyen színe volt, hogy be tudják azonosítani. Tomi, meg Csabi direkt előreengedett, és jókat röhögtek a próbálkozásaimon. Volt még egy érdekes kaja, amit meg kellett mindenkinek kóstolni (vagy kellett volna). Mészáros Tomi rendelte ki, és az első harapásánál láttam, ahogy meglepetésében kigúvad a szeme, és felrántja a szemöldökét, és nem tudja eldönteni, hogy köpjön, vagy nyeljen. Gyorsan körbeadtuk, hogy többeknek jusson az élvezetből. Azt hiszem ez volt az egyetlen alkalom, hogy maradt valami a tányéron. Vlorától délre kezdődik az Albán Riviéra. Tényleg csodaszép volt a tengerpart, magas sziklaparttal, mélykék vízzel, és kis öblökkel. A tengerparti útra egy alagúton kellett átmenni, ami jól indult, de folyamatosan szűkült. Így az alagút utolsó tizenöt méterét lépésben tettük meg, mert a fehér lakóbusznál bizonytalan volt, hogy átfér-e. Ekkor ugrott le Zita, hogy navigálja kintről a buszt. Szerencsésen átjutottunk, viszont Zita nem szállt fel ilyen szerencsésen. Később kérdeztem, hogy miben sántikál, és mondta, hogy a köz érdekében.

A szerpentinen először megálltunk egy jó kis strandnál. Itt Ádi kapott hideget-meleget, mert többen kifogásolták, hogy miért a szemétdombon állt meg és miért nem a strand parkolójában. Később persze hálásak voltak, hogy a busz takarítást úgy tudtuk intézni, hogy kidobtunk mindent az ablakon. A víz az kicsit zavaros volt, ezért a búvárkodásra vágyóknak még várniuk kellett, viszont nagyon jót pókereztünk. Persze hagytuk az újoncokat érvényesülni, így Zita és Bicó egy nagyon érdekes döntőt játszottak. Strandolást követően úgy döntöttünk, hogy mégse kellemes a kint alvóknak, ha a szemétdombon alszunk, illetve a búvároknak, hogy zavaros a víz, ezért továbbmentünk délre. Röpke 30 kilométert kellett megtenni, de úgy, hogy 100 méter távolságra vagy a tengertől, ezer méter magasan, és néha az út támpillérekkel lóg ki a tenger fölé. Érdekes volt. Ja és láttunk egy farkast is. Mármint aki látta.

Este egy gyönyörű kisvárosba érkeztünk, meredek utcákon, ahol a buszok csak a szerencsének köszönhetően fértek el, jutottunk le a partra. Miután megoldottuk a szállásproblémát (kb. 5 perc), elmentünk vacsorázni. Itt követtük el az első hibát! Senki nem ivott védőitalt, ennek másnapra sokaknál meglett a böjtje. Mivel a kempingben ahol megszálltunk, szóltak, hogy reggel ki kell állni a kocsikkal, mert hoznak valami szép fehér kavicsot, így páran (két Tomi, Ádi és én) lementünk a partra aludni. Két méterre a tengertől leraktuk a matracokat, aztán komoly problémaként jelent meg, hogy a napernyőket úgy állítsuk, hogy takarják a parti lámpákat. Végül csak Tomi nyavalygott, hogy kapcsoljuk le a Holdat, mert nagyon világít. Elég jól aludhattunk, mert mire felkeltem a többiek is mind lejöttek a strandra. A reggeli kávéért persze fel kellett sétálni vagy tíz métert, de megérte. Itt végre csodálatos volt a tenger, sokat búvárkodtunk pipával (ez is vízi, de nem az), egész látványos kis halrajok úszkáltak. Én is élveztem, amíg Zita nem szólt, hogy pár kilométerrel arrébb cápariadó volt egy strandon. Ezt követően csak úgy mentem úszni, hogy Zita úszott a nyílt víz felőli oldalon. Tudjátok, hogy van a rossz hírt hozókkal.

Sajnos kezdett végére járni a nyaralásunknak, és mivel a korábbi tapasztalatok azt mutatták, hogy nagyon lassú átlagsebességgel tudunk csak a szerpentineken haladni, módosítottunk az eredeti terveinket, és nem mentünk vissza Montenegróba a Durmitor Nemzeti Parkot megnézni, hanem rövidítettünk Macedónia felé. Út közben még eldöntöttük, hogy Tiranát is megnézzük. Mivel kevés információ állt rendelkezésünkre, így nem tudtunk csak a korábbi tapasztalatokra támaszkodni. Lett volna egy 70 km-rel rövidebb út, ami elkerüli Tiranát, de az a térképeken sárga jelzésű volt, és féltünk, hogy hiába rövidebb, de sokkal lassabb, meg hát mivel Albániában voltunk kár lett volna Tiranát kihagyni. Na és ekkor kezdett megmutatkozni az előző esti védőitalhiány, vagy néhányan valamit rosszul ettek, mindenesetre kb. nyolc fő erőteljesen legyengült. Néha megálltunk hányni. Durresben egy órát kerstük a Tiranába menő sztrádát, majd végre elértük a várost. A buszokból csak 7-8 ember tudott kiszállni a többiek rosszul voltak. Én megelőzésképpen akartam még inni gyorsan egyet, de a gonosz betegek lebeszéltek róla, hátha én is elkapom a nyavalyájukat. Persze nem kaptam el. Tirana főterén számos szép épület található, éjszakai díszkivilágításban, ezeket megnéztük, aztán átvágtunk egy parkon, ahol valami Kaszinó és színes szökőkút volt, végül beültünk egy gyorsétterembe (amolyan törökösbe). Közben Peti és Tündi felderítette a Sky Tower Tiranát, ahonnan nagyon szép a kilátás a városra, úgyhogy a kávénkat már a toronyban fogyasztottuk el. Utólag egyeztettük, hogy nem mi szédültünk, csak forgott az étterem.


Ezt követően folytattuk az utunkat Macedóniába, az Ohrid-i tóhoz. Út közben történt egy kisebb malőr, Happa ágyastól rászakadt az Isire. Ennek egyedül Isi nem örült, mi jót röhögtünk. Némi csavarozást követően folytattuk a végtelen utazást (persze itt is valami hágón átvágva az Albán Macedón határhoz. Elég magasan lehetett a határ, mert éjjel 3 óra körül süvített a szél és nem lehetett több 7 foknál. Itt fáztam először és utoljára a tíz nap alatt. Nem is lett volna gond, ha nem tart egy óráig a rohangálás a határon. Ádit előreengedték az albán határőrök, mert azt mondták, hogy oda nem tudunk belépni vízum nélkül, persze tévesen. Mi ne tudnánk?
Aztán én próbáltam lealkudni az útadót, amit nem igazán korrektül határoztak meg. Személyautóra napi 1 euró, minibuszra napi két euró a tarifa hivatalosan. Hat napra tőlünk kocsinként 70 eurot kértek. Az alku a következőképpen zajlott: A határőr felírja a 70E-t egy sajtcetlire. Én áthúzom és odaírok 12-t. Ő dühösen átfirkálja, és visszaírja a hetvenet. Ekkor megkérdezem, hogy az hány Lek. Ekkor leírja, hogy 10000. (Ja, az egész országban egyébként 100 egység=1 euro volt a váltás, azaz ezzel az egyenértékkel számolt mindenki. Macedóniában meg 1-60-ban gond nélkül tudtál fizetni, azaz a legutolsó árus is elfogadta, hogy 500-at kifizettél öt euróval és 200 helyi egységgel.) Mivel összesen még maradt 3470 helyi egységünk, osztottunk szoroztunk és adtunk neki még 30 eurót. Persze hiányolta a maradék tizet, így végül kifizettük, és nem kaptunk róla semmit. Na mindegy, buktunk fejenként 2000 forintot, van ez így. Végre átjutottunk Macedóniába. Ohridba fél hat tájt érkeztünk meg, és ekkor zárhatott a diszkó, mert vagy ezer fiatal sétált hazafelé az utcákon. Kicsit bántuk, hogy nem értünk ide hamarabb, mert ideális búcsúbulit csaphattunk volna. Megkérdeztünk őket, hol van a kemping. Ebben nem tudtak segíteni, de mondták, hogy náluk szabályos a vadkemping, parkolni szabad, így nyugodtan a parton aludjunk, és reggel meg menjünk be az egyik hotelbe mosakodni. Ezt a tanácsot egyből megfogadtuk, és leparkoltunk a tóparton aludni.

Ohrid és a tó is nagyon szép, hangulatos hely volt. Reggel egyből találtunk egy bankot, ahol vettünk ki helyi valutát. Felsétáltunk utána a városkán keresztül egy szép Görög katolikus templomhoz. Ebben valami szentjük nyugodhatott, mert sokan csókolgattak egy képet egy koporsó felett. Aztán felsétáltunk a várhoz, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt az egész öbölre, és a domboldalon fekvő városra. A belépő itt 120 forintnak felelt meg, de Ádiék megwalky-talkyzták, hogyan lehet belógni. Végül a fogunkat szívva is, de leperkáltuk a belépőt. Reggelinél megbeszéltük, hogy az előző napi tapasztalatok alapján kénytelenek vagyunk még ma elindulni, mert még mindig majdnem ezer kilométerre vagyunk otthontól, és a térképet megnézve még két darab hágós részen kell átvágnunk magunkat. Ezért aki hétfőn dolgozni akart (kellett), annak biztos, hogy indulnia kell.  Csónakkal átvitettük magunkat a strandra, majd be a buszba este, és indulás haza.

Félelmeinkkel ellentétben nagyon jó időt mentünk, és röpke 21 óra alatt otthon is voltunk. Skopjéban majdnem megálltunk, de nem találtuk az útleírást, és a Tiranai tapasztalatokból kiindulva nem volt kedvünk beverekedni magunkat a városba, és egy-két órát lődörögni. Itthon elolvasva a város leírását ezt egy kicsit sajnálom, de ne legyen elégedetlen az ember.

A magyar határ már sétagalopp volt, bár Bicó és Enosz egymás mellett feküdt a buszba, és a magyar határőr tett rájuk valami vicces megjegyzést, de aztán megnyugtattuk, hogy külön hálózsákban vannak. És aljas rágalom, hogy Tomival mi Belgrád és Röszke között eltévedtünk volna. Az az útszakasz nagyon hosszú..

Megérkezést követően egy röpke két óra alatt helyrehoztuk a buszokat, kb 40 csavar és két tubus pillanatragasztó segítségével. Majd délután háromra azt hiszem a buszok a bérlési helyeknél parkoltak. Kösz a visszaszállítóknak és leadóknak.

Köszi mindenkinek még egyszer a nyaralást!!!!

Norbi