Header image  
ÉLMÉNYBESZÁMOLÓ
hegymászás-bicajozás-tengerpart
 
line decor
Utazás dátuma: 2006.08.11 - 2006.08.18
 
line decor
 


Mai dátum:  

 

 

Napló

Augusztus 11. péntek – indulás
Délután háromkor – mintegy 1,5 napos készülődés után – kissé elgyötörve, de végre elindultunk egyhetesre tervezett szlovéniai nyaralásunkra. Az út nagyon hosszúra nyúlt, mindenféle elterelések és eltévedések után este 9 körül érkeztünk meg első napi úti célunkhoz, Ljubljanába. Az előrejelzéseknek megfelelően az idő addigra elromlott, esős-borús idő várt minket. Leparkoltunk a belvárosban, a bringákat fájó szívvel, de az esőre való tekintettel a kocsi tetején hagytuk, és – kezünkben egy nagy, színes csomaggal, mely a szülinapi ajándékomat rejtette – elindultunk felfedezni a várost. Ekkor már megcsapott minket a szabadság és a nyaralás hangulata. A város nagyon pozitív meglepetésünkre nem egy zajos nagyváros képét mutatta, hanem sokkal inkább egy nagyon hangulatos, barátságos, de pezsgő vidéki városét. Nagyon gyorsan a város szívében találtuk magunkat, a Ljubljanica folyó partjánál, ahol egymás mellett sorakoznak az éttermek, pubok. A rossz idő ellenére sok volt a kiülős hely, egyik-másiknál kellemes élőzene szólt. A főtér (Presernov trg.) a folyó egyik kanyarulatánál található, ahol egy nagyon szép, hármas híd vezet át a másik partra.

Sétáltunk egy nagyot, majd beültünk egy helyre (Ljubljanski Dvor), ahol az útikönyv szerint 105 féle pizza közül lehet választani. Mivel mi ebédre még otthon bevágtunk egy mirelit pizzát, ezért inkább salátát ettünk. Végre megkaptam a hőn áhított ajándékomat is: egy nagyon szép kék színű polár pulcsit. :) Az ajándék hasznosságát mi sem bizonyította jobban, mint hogy azon nyomban felvettem, és így már egyáltalán nem fáztam a pizzéria kerthelyiségében. 11 óra felé álmosan visszabandukoltunk a kocsinkhoz, és szerencsére viszonylag gyorsan találtunk egy alvásra alkalmas parkolót. Nem volt messze a város szívétől, mégis félreeső helyen volt, és a csapatunkat két további lakókocsi erősítette.


Augusztus 12. szombat – eső, eső, termálfürdő
Reggel felébredtünk, és bementünk a városba reggelizni. Mivel az eső folyamatosan zuhogott, a város felfedezéséhez nem sok kedvünk volt. A piac melletti árkádos soron találtunk egy kávézót, ahol elfogyasztottuk reggelinket: friss kávét és meleg teát, az otthonról hozott szendvicsünket, és egy frissen beszerzett grillcsirkét. Ezután a helyi turista információs központban körbenéztünk. Volt ott mindenféle extrém sport, kezdve a barlangi biciklizéstől a raftingig, de olyat nem nagyon találtunk, ami a hideg időjárásnak és az esőnek is megfelelne, ezrét kitaláltuk, hogy meglátogatunk egy közeli termálfürdőt. :) Esős időben tökéletes választás – éljen Peti, a terv kiötlője. :) A fürdő (Terme Snovik) Ljubljanától 20 km-re, északra volt, Kamnik város közelében. Kamnik hangulatos kis város, a Kamniki-Alpok központi települése – az útikönyv szerint. Sajnos személyesen ezt nem tudtuk alátámasztani, mivel ekkor már tényleg emberpróbálóan zuhogott az eső. A fürdő a hegyek között helyezkedett el, igazán szép természeti környezetben. Sajnos a szabadtéri medencéket lezárták, de a benti melegvizes medencéből is remek kilátás nyílt a környező hegyekre – no meg az esőre. A medencében ázást gyorsan meguntuk, és felkutattuk a szaunázási lehetőségeket. a „szauna park” az alagsorban volt, a drága belépő miatt csak egy jegyet vettünk – de hála Peti szemfülességének természetesen sikerült kijátszani a szigorú beléptető rendszert. Lent egy külön kis világ várt bennünket: néhol lepedőbe tekert, néhol meztelen férfiak és nők heverésztek a mesterségesen kialakított, de nagyon hangulatos helyiségben. Itt, úgy látszik, követik a szaunázás eredeti finn hagyományait. Nekem először kicsit furcsa volt, aztán gyorsan hozzászoktam a pucér élvhajhászkodáshoz. Először a száraz, majd a nedves szaunát próbáltuk ki, nagyon jól átmelegedtünk kívül-belül. Jól esett, kicsit elfeledtette a már-már őszies időjárást.

A termálfürdőt elhagyva úgy döntöttünk, hogy másnap reggel megpróbálunk csatlakozni egy raftingtúrához a Socán. Ilyen időben ez tűnt az egyetlen jó megoldásnak. Így hát Bovec felé vettük az irányt, de végül csak Bledig jutottunk. A Triglav Nemzeti Parkon való átjutást másnap kora reggelre hagytuk. Út közben megálltunk egy bevásárlóközpontban, ahol nemcsak a másnapi kajánkat szereztük be, hanem sikerült végre Petinek venni egy hegymászó bakancsot. Hosszasan próbálgatta a cipőt, végül a kicsit nagyobb, 44-es méretet választotta. Örültem, hogy nem sportcipőben fog nekivágni a 2000 méter feletti hegynek. Út közben kicsit összevesztünk a lét egyik alapvető kérdésén: a „shoppingolni vagy nem shoppingolni” problémáján. Na jó, megint türelmetlen voltam...
Az estét Bledben töltöttük, kicsit sétáltunk a tóparton, távolról gyönyörködtünk a mesésen kivilágított vár látványában, majd álomra hajtottuk fejünket – egy városszéli parkolóban, ismét jó lakókocsis barátok között.

Augusztus 13. vasárnap – végre süt a nap
Vrsic hágóReggel persze nem sikerült kellően korán felkelnünk, csak 9 óra felé indultunk el. Úgy döntöttünk, nem kerüljük meg a hegyeket Olaszországon keresztül, hanem átvágunk a Triglav Nemzeti Park egyik 1620 m magasan fekvő hágóján, (Vrsic hágó) amihez természetesen igen meredek, szerpentines út vezetett. A Soca folyó völgyében haladva, 11 után értünk csak Bovecba, hogy megkeressük a Hungaroraft irodáját, hátha csatlakozni tudunk egy magyar raftingtúrájához. Sajnos félelmünk beigazolódott, a délelőtti turnus már elment, az iroda üres volt. Megebédeltünk, és egy óra körül visszanéztünk az irodába. Mivel az még mindig üresen állt, úgy döntöttünk, várakozás helyett inkább hasznosan töltjük a délutánt. Addigra kisütött a nap is, így hát elindultunk egy rövid biciklitúrára a környéken. Sajnos hamar rá kellett ébrednünk, hogy kondíciónk nem enged meg egy komolyabb hegyi bicajozást, ezért csak lightos túrás tettünk, részben erdei utakon, részben a völgyekben kanyargó aszfalt utakon. Az utak rázkódását teknős nyekegésben mértük, ami a bicajomra szerelt kicsit gyerekes de annál aranyosabb teknősbéka adott. A visszafelé utat nagyon élveztük, viszonylag hosszan lejtett ugyanis, így elég jót gurultunk lefelé. Visszatérve a kocsihoz összefutottunk a magyar raftingszervezőkkel. Vasárnap délután lévén indultak már hazafelé. Bár nem volt túl magas a víz, azért jót eveztek. Mi majd legközelebb...I

Mákos gibanicaBovecet elhagyva megálltunk egy út menti étteremben, ami jó választásnak bizonyult. Jót ettünk, jó áron, és ráadásul itt kóstoltuk meg első (és egyben utolsó) gibanicánkat. A gibanica egy szlovén édesség, gyakorlatilag egy mákos-diós-almás-fahéjas emeletes rétes. Igazán isteni :) Az unalom elkerülése végett másik utat választottunk a Triglav Nemzeti Park megkerülésére. Ezúttal dél felé kerültük meg, ami utólag nem tűnt olyan jó ötletnek. Hihetetlen kis szar utakon, hihetetlen sokat autóztunk. A csúcs az volt, amikor a századrendű, nagyon kacskaringós, keskeny és rossz minőségű útról valamilyen oknál fogva eltereltek minket, és egy jó 10 km-es szakaszon még ennél is durvább erdei utakon kellett haladnunk. Volt olyan, hogy a szerpentines úton nem fért elé egymás mellett két autó, ezért egy jó darabon vissza kellett tolatnunk, hogy a szembejövő autó el tudjon menni. A vége felé már teljesen ránk tört az érzés, hogy a világ legelhagyatottabb útján járhatunk: már földúton mentünk, leszállt a köd, és minden kanyarban halálfélelmem volt. Peti jól vizsgázott: egyetlen karcolás nélkül úsztuk meg az igen durvára sikerült autókázásunkat.
Sötétedésre értünk a Bohinj-tóhoz közeli Bohinjska Bistricába, ami egy álmos kisvárosnak tűnt, nem egy síparadicsom idegenforgalmi központjának. Itt megkerestük a kempinget, lezuhanyoztunk, majd álomra hajtottuk a fejünket a kemping melletti parkolóban. Másnapra jobb időt jósoltak, folyamatos javulás volt várható, ezért azon morfondíroztunk, hogy nekiveselkedünk majd a Triglav megmászásának.

Augusztus 14. hétfő – biciklizés esőben
Várakozásainkkal ellentétben borús-esős napra virradtunk. A hegyek körös-körül felhőbe borultak, még a legalacsonyabbaknak sem látszott a csúcsa... Túrázás elhalasztva... Kicsit időpocsékolásnak éreztük, mégsem vállalkoztunk a Triglav megmászására aznap. Ehelyett elindultunk bringával a környék felfedezésére. A pár kilométerre lévő Bohinj-tó még ebben a szomorkás időben is felemelő látvány volt. Körös-körül a Júlia-Alpok hegyei övezik, a tó vize pedig valószínűtlenül kékes-zöld. Keleti csücskétől indultunk, ahol egy jól kiépített turistaközpont van, majd délről kerültük meg a tavat. Sajnos út közben eleredt az eső, és az elmaradt reggeli következtében az éhség is fokozódott, de a tó partjának ezen részén nem sok étterem sorakozott. Végül egy elég drága helyen ettünk egy keveset, és próbáltunk kicsit felmelegedni az esőben való biciklizés után kicsit kisütött a nap, ekkor tovább indultunk, és találtunk egy gyönyörű kis smaragdzöld tavacskát, amelyen egy fahíd ívelt át. Itt készítettünk néhány képet, majd nyugaton megkerülve a tavat egy turistaösvényre tévedtünk. Bár bringával elég járhatatlannak tűnt, mi mégis nekivágtunk, hogy északról megkerülve teljesen körbejárhassuk a tavat. Bár az erdei ösvény nagyon köves és sáros volt, és sok helyen csak a biciklit tolva tudtunk átjutni, mi mégis nagyon élveztük az utat. Egy-egy sziklánál megállva nagyon szép kilátás nyílt a tóra. Ennél a partszakasznál jelzett a GPS egy elrejtett magyar geoládát, amit természetesen nem hagyhattunk ki. Rövid keresgélés után meg is találtuk a kincset :)

Visszatérve a kiinduló ponthoz (Ribcev Laz), kerestünk egy ebédelésre alkalmas helyet. Egy függőleges sziklafal tövében találtunk is egy nagyon hangulatos pizzériát. Bár ismét eleredt az eső, a ponyva szerencsére megvédett minket, és így jóízűen elfogyaszthattuk a nagyon finom fokhagymás pizzánkat.
Végül visszatekertünk a kocsihoz, bevásároltunk a városban a másnapi túránkhoz. Eldöntöttük ugyanis, hogy bármilyen idő is lesz, kedden elindulunk a Triglavra. Nem volt több vesztegetnivaló időnk. Petinek ekkor zseniális ötlete támadt. Mivel felfelé a hegyre a lehető leghosszabb utat választottuk (600 m-ről indultunk a 2800-as csúcshoz), nem feltétlenül akartunk ugyanarra lejönni – egyrészt az út hosszúsága, másrészt a fájós térdem, harmadrészt a változatosság miatt. Ezért azt találtuk ki, hogy még ma felvisszük a bicikliket kocsival az 1350 m-en fekvő Rudno Polje parkolójába, ott odaláncoljuk őket, majd kocsival visszatérünk a 600 m-en lévő starthelyünkhöz. Így a hosszabb úton megmászva a hegyet egy másik úton jöhetünk le, és a bringákkal leszáguldhatunk az autónkhoz. Remek tervnek tűnt!!! Alvóhelynek a túra starthelyét szemeltük ki, a Savica vízeséshez vezető út parkolóját, a 653 m-en fekvő Dom Savica menedékház mellett. Lefürödtünk a közeli kempingben, majd felkocsikáztunk a parkolóhoz, amely már egészen a hely tövében helyezkedett el. Mielőtt nyugovóra hajtottuk volna fejünket, nemcsak hogy durva zivatar volt, de most először görgés és villámcsapás is kísérte az esőt... Hmmm, ez igazán nagyszerű!!! Holnap indulás a hegyre... :(((

Augusztus 15. kedd – fel a hegyre!
Másnap hajnal 6-kor csörgött az óra. Én egy jó ideig próbáltam úgy tenni, mintha nem vennék tudomást arról, hogy fel kell kelni és el kell indulnunk a túrára, de Peti szerencsére emlékeztetett rá... Szerencsére az eső nem esett, de ködös volt az idő. Nagy nehezen kikászálódtunk a kocsiból, ettünk pár falatot, és álmosan és dideregve reggel 7-kor elindultunk a hegyre.
Terveink szerint 2 nap alatt másztuk volna meg a Triglavot. Aznapi célunk a 2401 m-en fekvő Dom Planika menedékház volt, ahonnan másnap reggel fel akartunk mászni a 2864 m-en fekvő Triglav csúcsra, majd aznap le is gyalogolni az 1347 m-en fekvő Rudno Poljéhoz, ahol a biciklik várnak – elméletileg.
Az út első része nagyon kemény volt: 2 óra alatt 600 m szintkülönbséget kellett leküzdenünk, gyakorlatilag meredek emelkedő volt végig. Elvileg ez az út a legszebb a Triglavra vezető utak közül, mivel rá lehet látni a gyönyörű Bohinj-tóra, de sajnos az egész völgyet megülte a reggeli köd. Csurgott rólunk a víz, mire megtettük ezt a szakaszt, Peti ráadásul cipelte a bazi nagy zsákot, amiben mindkettőnk cucca volt, és az új bakancsával sem volt megelégedve. Nagyon bumszlinak érezte a lábán, és elég lett volna a fél számmal kisebb mértet megvenni. Mire megtettük a 600 m-t szintben, a völgyben ülő ködfelhő fölé értünk, ami gyönyörű látvány volt. Bár a tavat nem láthattuk, ez a kilátás azért kárpótolt minket...

Utunk következő szakasza már kevésbé durván emelkedett, az 1294 m-en fekvő tótól (Crno jezero)a 1685 m-en épült menedékházig tartott (Koca pri Triglavskih Jezerih). Itt kezdődött az ún. Hét tó völgye (Dolina Triglavskih Jezer), ami hét (szerintünk 9) tengerszemet rejtett. Ezen vezetett végig utunk. A házhoz kb. fél 11-re értünk fel. Az utolsó 10 percnyi séta gyönyörű medencében vezetett: itt a ház előtt 2 fantasztikus tó található, körülötte pedig olyan növényzet, mintha az ember a paradicsomba került volna.
Itt kicsit megpihentünk, és elfogyasztottuk reggelinket (ebédünket?). Bár hát ágra sütött a nap, kicsit azért fáztunk. Ebben a magasságban már hűvös a levegő. A háznál nagyon sok turistával találkoztunk, a további utunkon egy jó darabig senki ember fiát nem láttunk. Lehet, hogy mindenki a gerincen vezető utat választotta? Eleinte furcsa volt a „magány”, aztán egyre inkább élveztük, hogy csak mi gyaloglunk a „semmi közepén”. A völgy nagyon szép volt, persze – mégha nem is meredeken – de folyamatosan emelkedett. 2000 m körül a növényzet egyre ritkult, végül már kövek borítottak mindent – igazi holdbéli tájhoz volt hasonlatos. Az utolsó tengerszem partján már egy fűcsomót sem lehetett találni, de valahogy a kopár hegyeknek is megvan a maguk bája. A tótól egy elég durva emelkedő következett, sokszor meg kellett állni levegőért. A hágó (Hribarice) meg csak nem akart közeledni, eléggé fáradtan és kifulladva értünk végül fel. A hágó után egy rövid sétával elértünk egy pontra, ahonnan végre látszott az úticélunk, a Dom Planika (2401 m), és a felhők közül időnként kikandikált a várva-várt Triglav félelmetes csúcsa is. A látvány lenyűgöző volt.

Csak ezután jutott el a tudatunkig, hogy a helyzet még sem olyan jó, mint gondoltuk: bár a menedékház közelinek tűnt, és szintben is kb. egyvonalban voltunk vele, az odavezető út látványa hidegzuhanyként ért: egy jó 200 m mély völgyben vezetett először le, majd felfelé... A térképünkön ez a kis szakasz már gyerekjátéknak tűnt, valahogy a szintvonalak sem látszottak olyan sűrűnek... A valóság mégis az volt, hogy egy meredek lejtőn kellett továbbmennünk, hogy aztán felkapaszkodhassunk a meredek emelkedőn. Lehangolva folytattuk utunkat. Sajnos a meredek lejtőn bekövetkezett az, amitől legjobban féltem: elkezdett sajogni a térdem. Az ízületem nem bírja a lefelé menetelést... Az igazán durva rész azonban csak ezután következett. Ahogy leértünk a völgybe, majd felkapaszkodtunk a hegyoldalba, megláttuk, hogy a háztól még egy völgy választ el, amit eddig nem láttunk.Basszus... Szóval ismét leereszkedtünk, majd felkapaszkodtunk a következő hegyre, de ekkor már nagyon elcsigázottak voltunk, és lassan is haladtunk. Csak a hegyoldalban legelésző birkanyáj bégetése üdített fel minket egy kicsit. Persze a hegyet megmászva már meg sem lepődtünk, amikor feltárult előttünk még további két völgy... újabb lefelé ereszkedés és felfelé mászás. Itt már nagyon fájt a bal térdem, minden lépésnél felnyögtem, és alig bírtam ráállni. Az utolsó völgybe leérve elfogyott az erőm, és eluralkodott rajtam a hiszti. Szerencsére Peti mellettem volt és igyekezett megnyugtatni és erőt adni nekem. Útközben találkoztunk egy magyar fiúval, aki elmondta, hogy a csúcstámadásuk nagyon nehéz és hosszadalmas volt, hóviharba kerültek, a csúcsról pedig semmit nem láttak a ködtől. Nagyon örültünk, hogy nem indultunk el egy nappal korábban, és hogy a feljebb lévő menedékházat választottuk: mégha messzebb is van, a csúcstámadásunk is könnyebb lesz másnap reggel.
Ezután odaértünk egy jelzőtáblához (Dolic hágó), mely szerint a Dom Planika még másfél órára volt... Elindultunk hát az úton, ami néhol szintben ment, néhol enyhén emelkedett. Ekkor már nagyon kedvetlenül vánszorogtunk, csak arra koncentráltunk, hogy egyik lábunkat a másik elé tegyük, és mielőbb odaérjünk a házhoz.

Végül este 7-kor érkeztünk meg. Végre fent vagyunk 2400 méteren!!! A menedékházban kedvesen fogadtak, kaptunk meleg teát, levest és ágyat. Az árak mondjuk brutálisak voltak (egy teát 300 tolárért, levest 950 tolárért, ágyat fejenként 15 euróért kaptunk, egy üveg ásványvízért pedig 600-1000 tolárt is elkértek!!!). Ivóvíz, mosakodási lehetőség nem volt, a WC a házon kívül egy pottyantós bodegában volt, amin átsüvített a jeges szél. Megkajáltunk és egyszerűen bedőltünk az ágyba. Rettenetes fáztunk, ezért először jól összebújtunk, de mivel nagyon keskeny volt az ágy, végül kénytelen voltam átmászni egy külön ágyba. Egész éjszaka süvített a szél, az embernek olyan érzése volt, hogy mindjárt elrepül az egész ház, mint az Óz, a csodák csodájában. Ilyen szél valahogy lent elképzelhetetlen, 2000 m magasan egész más erők uralkodnak... Félelmetes volt.
Gyorsan elaludtunk, 2000 m szintemelkedés, 17km, és 12 óra gyaloglás után.

 

 

Augusztus 16. szerda – a legdurvább nap
Hajnal 6-ra volt beállítva a mobil, de csak 8-kor kászálódtunk ki az ágyból. Iszonyatos izomlázzal ébredtünk, nekem baromira fájt a térdem. Reggelinél egy angol pasitól kaptam valami fájdalomcsillapítót, de sajnos nem használt sem az, sem a két algopirin. Kint nagyon cudar idő várt minket, nagyon erős szél volt, hideg, és ködbe burkolóztak a hegyek. Néhányan elindultak a Triglav csúcsára. Mi is megpróbáltuk, de aztán visszafordultunk. Az aznap ránk váró 1100 m-es szintcsökkenés ebben az állapotban önmagában elég kihívás volt, nem tudtam volna még azt a kb. 3 órás, 400 m-es szintkülönbséget megtenni fel és le. Peti egy ideig próbált rábeszélni, hogy ha már idáig eljöttünk, ne adjuk fel, de én úgy éreztem, nem bírom ezt most megtenni a fájós térdemmel. Így hát végül beadta a derekát és elindultunk lefelé.Addigra már az eső is elkezdett esni, csúszós köveken lavíroztunk lefelé és nagyon lassan haladtunk. Az első szakasz egy meredek lejtőből állt, már az is egy örökkévalóságnak tűnt mire leértünk. És még mindig csak 1900 m-en voltunk!!! De muszáj volt továbbmennünk és lejutnunk valahogy a hegyről. A következő állomás a Vodnikov Dom volt, amely 1817 m-en volt. Ott megálltunk egy pihenőre, ittunk egy teát, és amikor kicsit alábbhagyott az eső, továbbindultunk. Aztán egy nagyon hosszúnak tűnő menetelés következett, néha vízszintesen haladt, néha meredekebben lejtett az út. Az utolsó másfél kilométeren, amikor azt erőnk már nagyon a vége felé járt, akkor kiderült, hogy eltévedtünk. Nem azon az úton jöttünk, amin gondoltunk, és valahol egészen máshol kötöttünk ki, mint ahol a bicikliket hagytuk. Minderre a GPS segített rájönni, de még annak segítségével is 2,5 órába telt, amíg megtaláltuk a bicajokat. Közben távban is és szintben is sokat mentünk, végig zuhogott az eső, el sem tudom mondani, mennyire elcsigázottak és elkeseredettek voltunk. Végül 6 óra körül megláttuk a bicajokat... Szerencsére azok két napig hűségesen vártak minket. Innen legurultunk egy közeli büfébe, hogy kicsit összeszedjük magunkat. Ez a ház igazán meseszerű volt, mintha csak a Jancsi és Juliskában lettünk volna...  

Itt melegedtünk egy kicsit, levettük az átnedvesedett zokninkat, meleg teát ittunk és hot-dogot ettünk. Ezután jött a túra fénypontja, egy másfélórás „tekerés” lefelé!!!! A szerpentinen száguldottunk végig lefelé, 25 km-en keresztül! Szintben kb. 600 m-t tettünk meg lefelé, az 1347 m magasan fekvő Rudno Poljétól a meseszép Koprivnik, Cesnjica, Srednja Vas, Stara Fuzina, Ribcev Laz falvakon keresztül a Bohinj-tó nyugati csücskéig, az 560 m-en fekvő Ukanc településig, majd fel a Dom Savica menedékházhoz (653 m). Az eső erre a kis időre elállt, úgy éreztük, ezt azért megérdemeljük ennyi szenvedés után. A táj gyönyörű volt: eleinte erdőben haladtunk, aztán fantasztikus kis alpesi falvak között, végül a Bohinj-tó partján, amely fölött fehér kis bodros felhő csücsült. Szinte harapni lehetett a friss hegyi levegőt, a fáktól, házaktól, szénaszárítóktól pedig karnyújtásnyira süvítettünk el. Anélkül, hogy egyetlen egyet is tekertünk volna pedálon, átlagosan 30-40 km/h-s sebességgel gurultunk lefelé. Peti rekordja 68 km/h volt, az enyém 51. :)))

Persze minden jó végén van valami rossz: a táv utolsó 5 km-én már emelkedett az út, elkezdett szemerkélni az eső és lassan ránk sötétedett. Nem is tudom, honnan merítettünk még erőt ehhez. A fáradtság, az izomláz, a meggyötörtség, a fázás érzése csak ezután ért el hozzánk.
A kocsihoz visszaérve összeszedelőcködtünk, és elindultunk a tenger felé, jobb időt és szebb napokat remélve. 



 

 

 

Augusztus 17. csütörtök – sunshine, happiness
Reggel egy tengerparti kempingben (Belvedere Camping) ébredtünk Izolában. Tisztán, kipihenten, vidáman. Az idő remek volt, sütött a nap, és igazi nyári kánikula volt várható aznap. Elindultunk a szomszéd városba, Piranba, és nem csalódtunk: egy nagyon hangulatos mediterrán kisvárosba értünk, amely televolt szép régi épületekkel, szűk sikátorokkal, éttermekkel, kávézókkal, a kikötőjében pedig ezernyi hajó és vitorlás sorakozott. Megcsapott minket a tenger fenséges szaga. Mióta vágytunk erre...
Megreggeliztünk egy szökőkút melletti padon, néztük az ébredező várost. Azután felfedező körútra indultunk, bejártunk minden utcán keresztül-kasul. Persze nem bírtuk ki, hogy a tengerre és a városra csodálatos kilátást ígérő dombra ne menjünk fel. Borzasztóan fájt minden tagunk, én még mindig sántítottam a bal lábamra, de azért – csigalassúsággal ugyan, de boldogan – feljutottunk a tetejére. Először a templomhegyről néztük szét, majd a még feljebb lévő vár bástyájából. A képek magukért beszélnek...

 

Pirant elhagyva Portoroz városa következett, amelyet az útikönyv „luxust kínáló” tengerparti városnak titulált, pálmafás sétánnyal és egy kilométer hosszan elnyúló homokos stranddal. A valóság kicsit csalódást okozott: valóban elegáns szállodasor látványa fogadott minket, a strand azonban eléggé lepukkant volt. Betonnal kiépített, homokkal felszórt, egyetlen árnyékot adó fa nélküli, túlzsúfolt, zajos part volt ez. A víz is elég koszos volt, az alján sűrű növényzet fonta körbe lábunk. Amúgy sem vagyunk azok a strandon döglő típusok, de itt összesen másfél órát bírtunk tölteni. Ezután elkocsikáztunk a szlovén tengerpart legnagyobb városába, Koperbe. Az óváros igazi mediterrán hangulatot árasztott, és volt egy hatalmas kikötője is. Ezt a települést már biciklivel fedeztük fel: nagyon élveztük a szűk sikátorokban való tekerést, a pálmafás sétányon való száguldást, a tenger látványát. Nagyon szabadnak éreztük magunkat. Késő délután nehéz szívvel, de elszakadtunk a tengerparttól, hogy hazafelé vegyük utunkat. Már csak két megállót terveztünk hazáig: egy gyönyörű sziklába vájt lovagvárat (Predjamski Grad, Postojna város közelében)csodáltunk meg, illetve Ljubjanától búcsúztunk el egy kis bicikizéssel egybekötött vacsorázás erejéig.

 

Augusztus 18. péntek – hosszú és fárasztó hazautazás
Az éjszakát egy Maribor melletti pihenőhelyen töltöttük, magyar kamionok társaságában, majd 9 felé elindultunk Magyarország felé. Ezúttal nem a szlovén-magyar határon keltünk át, hanem Graz felé kerültünk. Az út nagyon hosszúra nyúlt, késő délután értünk csak haza.