Főmenü
Utazás dátuma: 2006.10.17 - 2006.10.27
 
 


Mai dátum:  

 

Az oldal látogatottsága

 


Sivatagi túra feketén-fehéren

9. nap - Október 25. szerda

Reggel hatkor keltünk, kicsekkoltunk a szobánkból. A reggelinél sajnos közölték, hogy a zsemle elfogyott, de hogy a reggeli meg legyen, kaptam 2 főtt tojást, egy dzsemet és egy sajtkrémet. Nem mentem velük sokra… Hét után felvett minket a sofőrünk a recepciónál, és elvitt a buszállomásra (ugyanaz, aki tegnap furikázott minket, legalább tudta hogy sok baksist ne várjon tőlünk). Onnan egy 5 órás buszút várt ránk Bawatiba, a Baharija oázis központjába (menetrendszerinti járat). Ez 350 km-re délnyugatra található Kairótól, és az út végig unalmas kősivatagon át vezet. Az oázis maga nem olyan romantikus látvány, mint azt gondoltuk. Inkább egy nagy, lerobbant faluhoz hasonlít, amelyet félig kész, csúnya, modern épületek tarkítanak. Az oázis szélén rögtön négyemeletes kockaházak látványa fogadott. A végállomáson várt minket beduin vezetőnk, aki egy dzsipbe pakolt minket 2 másik turistával együtt. Mint kiderült, ők egy szlovén pár voltak, és velük töltöttük a következő másfél napot. A másik dzsipben pedig 4 fülöp-szigeteki és egy angol srác ült. Így indultunk el sivatagi túránkra, amely során kb. 150 km-re hagytuk el az oázist, és hatoltunk be a sivatagba. Első állomásunk a Fekete-sivatagban volt, amely sok-sok kis vulkáni kúpból állt, melyek a bazalttól fekete színben pompáztak. Felmásztunk az egyik legmagasabb hegyre, ahonnan csodálatos panoráma fogadott minket. Ezután megálltunk egy Cafeteríában a sivatag közepén, ahol ebédet kaptunk. No nem valami beduin specialitást szolgáltak fel, hanem tonhalkrémet, majonézes salátát, friss zöldséget, kenyeret és chipset, hozzá colát ihattunk és lipton teát. Ebéd után egy hosszabb út következett, egészen a Fehér-sivatagig. Ez inkább a Farafra oázishoz van már közelebb, onnan mintegy 20 km-re északkeletre. Mire a sivatagba értünk, a nap épp kezdett lenyugodni, így a hófehér mészkőformákat a sugarak narancssárgára festették. Hihetetlen látvány volt: egészen a horizontig 2-3-4 m magas, a szél faragta szobrok világítottak, köztük pedig finom homok terült el. Ez a táj egyben a hálószobánkat is jelentette aznap este. Az úttól kb. 15 km-re távolodtunk el, és ott vertünk tábort. A nap közben lement, egy utolsó képet még sikerült készítenünk kedvenc szobrunkról, a Nyúlról.
Az este nagyon jó hangulatban telt. A beduinok felállítottak két ponyvát, amely a széltől védett minket, szőnyegeket és matracokat terítettek le, amely a fekhelyünk lett, a mennyezetünk pedig a csillagos ég. Azt hiszem, soha életemben nem láttam még ilyen fényes égboltot. Egymás ölében feküdtünk, hallgattuk a többiek beszélgetését, ahogy különböző fejtörőket adtak fel egymásnak, és néztük a túravezetőket, ahogy vacsorát készítenek nekünk a tábortűznél… Megszállt az érzés, hogy annyira rendben van minden…

 

10. nap - Október 26. csütörtök

Reggel a sivatag közepén ébredtünk. A nap már régen fent volt az égen, de még nem melegítette át a levegőt. A mészkőszobrok, akik az álmunkat vigyázták, szikráztak a fényben. Lassan felébredt mindenki, összeszedtünk magunkat, sétáltunk egy nagyot a környéken, majd reggeli után elindultunk. Út közben megálltunk a Kristály-hegynél, ami engem – geográfus élőlény – lenyűgözött, Petit nem annyira. Az egész kis dombocska kvarckristályból áll. Rövid megálló után indultunk vissza az oázisba, amikor is a mi dzsipünkkel valami probléma történt: mint kiderült, a hátsó kereket már csak egyetlen csavar tartotta… Nem is lett volna igazi sivatagi túra, ha nem robban le a kocsink… Szerencsére a másik kocsi elég nagy volt ahhoz, hogy mindannyian beférjünk, igaz, volt, akinek csak a tetőcsomagtartón jutott hely. Így jutottunk végül el az oázisba, azon belül pedig túravezetőnk táborába, a Sahara Camp-be. Innen még – külön kérésünkre – elvittek a Salt Lake-hez, ami egy iszonyú sós kis tó. A tó láthatólag húzódik össze, partját pedig vastagon szürkésfehér sókristályok borítják. Visszafelé egy datolyapálma ligeten át vezetett az út, ahol a fákról fürtökben lógtak a narancssárgás-barnás datolyák. Megálltunk fényképezkedni, meg persze szedtünk is egy szatyornyi gyümölcsöt, Peti nagy örömére. Az út kis izgalomban telt, mert Peti sikeresen a lerobbant dzsipben hagyta a GPS-t felkötözve az ablakra. Izgultunk, hogy a tőlünk 70-km re lévő autóból vajon sikerül-e visszajuttatni az eszközt, a menetrendszerinti busz indulásáig. Szerencsére a vezetőnk elintézte, hogy megvárhassuk, amíg visszaért, majd a saját mikrobuszukkal vittek vissza minket. Innentől már sok izgalmat nem tartogatott nekünk a nap: először egy 5 órás mikrobuszos út várt ránk Kairóig, onnan egy egyórás küzdelem át a városon a buszállomásig (addigra már eléggé elegünk volt a Kairóból), majd egy 6 órás buszút Hurgadáig. Nagyon fárasztó volt, de végül hajnal 3-ra megérkeztünk Hurgadára.